A magyar válogatott 8:1-es vereségét követően boldog-boldogtalan kielemezte, mi a gond a magyar labdarúgással. Röviden: ugyanaz, mint a magyar társadalommal. Korrupció, belterjesség, nyitottság helyett zárt kapuk, féltett pozíciók és oligarchák. Ezen túl is lennénk, de ha ilyen jól ment a labdarúgás helyzetének kielemzése, miért nem vagyunk képesek ezt fontosabb kérdésekkel is megtenni?
Itt van mindjárt az oktatás, a labdarúgáshoz igencsak hasonló helyzetben. Lényegében néhány ezer, erőn felül és botrányos bérért dolgozó, elkötelezett tanárnak köszönhető, hogy a rendszer nem omlott még darabjaira. Azoknak, akik hivatásukként valóban az oktatást választották, és nem érdekli – illetve nem annyira érdekli, hogy munkahelyet váltsanak – őket, ha a krétát saját zsebből kell megvenni, a saját zsebbe pedig szánalmas fizetést pakol az állam.
De persze az így fenntartott rendszer megöli az innovációt: kinek van kedve 10-15 évvel ezelőtti gépeken informatikát tanítani? Ki akarja újragondolni a rég meghaladott kötelező olvasmányok listáját, hogy végre ne tízéves gyerekekkel olvastassák a német és francia szavaktól hemzsegő Kőszívű ember fiait? Kinek lenne ereje vagy mersze újragondolni, van-e értelme a mindennapos testnevelésnek, ha nincsen elég tornaterem, a logaritmusok oktatásának vagy az iskolák államosításának?
Kár, hogy a magyar oktatási rendszer nem tud szombat este egy kereskedelmi tévében nyolc gólt kapni mondjuk a holland oktatástól. Ha tudna, akkor talán sokan elgondolkoznánk: jó ez így? És most nem csak a nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan Hoffmann Rózsákra gondolunk, aki teljes szívével szeretné visszahozni a kommunista oktatási rendszert (nemzeti köntösbe bújtatva), hanem a rendszer egészére. Veszi egyszer valaki a fáradtságot arra, hogy átnézze végre azt a nyomorult alaptantervet, és a diákok túlterhelése helyett az inspiráló, önállóan gondolkodni tanító és a hétköznapi életben is alkalmazható feladatokat helyezze előtérbe a lexikális tudás helyett? Reméljük, igen, de ahhoz egészen biztosan kormányváltás kell.
Azt is sajnáljuk, hogy a magyar egészségügy nem tud nyolc gólt kapni a némettől, hollandtól. Ha ezt ugyanis főműsoridőben megtenné, talán nem vennénk evidenciának, hogy három órát kell várni egy rutinvizsgálatra, hogy befektetnek egy kórházba a legkisebb, járóbetegen is simán elvégezhető műtét miatt, hogy krónikus az orvos- és ápolóhiány, hogy mindenki alulfizetett, hogy hálapénzzel van egyáltalán esély az életszínvonal úgy-ahogy megőrzésére, hogy az egész rendszer halkan, csöndesen omlik a fejünkre.
És persze nem közvetítik azt sem, ahogyan Simicska Lajos és bandája elnyeri a közbeszerzéseket, ahogy a fideszes országgyűlési képviselők és polgármesterek egyszerűen ellopják a földeket, ahogy a BKV-nél továbbra is milliókba kerül egy függöny kitisztítása, ahogy az oligarchák elveszik sokaktól az országot, és szétosztják maguk között. És persze az egész rendszerből a kitörési lehetőség mondjuk az oktatás és a szociálpolitika meg a munkahelyteremtés lenne, a három olyan dolog, amiben 2010 után mamutfenyőnyit léptünk visszafelé.
Szóval kéne egy ilyen sport, hogy ágazatai politika. Főműsoridőben menne, minden csatornán. Unalmas lenne? Lehet. De akkor látnánk igazán, hol tart az ország, és nem kéne futballmeccsek végeredményéből levezetni. Az ugyanis csalóka: hiába szárnyal a Barcelona, Spanyolországban azért csak 50% körül van a fiatalkorúak munkanélkülisége.
