A politikai korrektséggel kapcsolatban két tévhit erősödött meg nagyon az elmúlt években, egymástól sem függetlenül. Az első, hogy a politikailag korrekt vélemény- és szemléletformálás valamiféle úri hóbort, amivel a jólétükben unatkozó svédek szórakoznak. A második szerint pedig a rendszerváltás után elterjedt korrekt beszédmód gátolja bizonyos problémák felszínre hozatalát. Egyik sem igaz.
Először is tisztázzuk, mit értünk politikai korrektség alatt: olyan viselkedést, beszédmódot és magatartásformát, amely minimalizálni igyekszik bármely közösség megsértését – legyen szó katolikusokról, mozgássérültekről, cigányokról vagy kövérekről. Ennek vannak olyan megnyilvánulásai, amit mára evidenciának fogadunk el, például az értelmi fogyatékosokat leidiótázni a társadalom többségében legalábbis elképesztő bunkóságnak számít, és vannak olyanok, amelyeket egyre kevésbé: például cigányozni (azaz cigánybűnözésről beszélni, cigányokat negatív sztereotípiákkal illetni) mára mainstreamebb lett Lady Gagánál.
A politikai korrektségnek persze vannak túlkapásai, amelyeken röhögni lehet és kell is, de valószínűleg sokkal kevésbé befolyásolják negatívan az emberi közösségek életét, mintha folyamatos csoportellentéteket szítunk. Nem igaz, hogy a korrektség úri hóbort lenne: ez akadályozza meg ugyanis, hogy embereket egy kalap alá vegyünk csoport-hovatartozás alapján. A cigánybűnözés kifejezés használatával sem az a baj, hogy a valóságban ne lenne olyan cigány származású ember, aki bűnöző, hanem az, hogy ez a szó minden cigány embert megsért, pont annyira, mint a nyolcvanas évek végi Ausztriában a „magyar ne lopj!” táblák vagy a magyarellenes szlovák nyelvtörvény.
A politikai korrektség nem jelenti, hogy ne lehetne viccelni csoportokkal, ne lehetne kritizálni egyes szokásokat, csak azt, hogy nem tételezzük fel minden muszlimról, hogy hajlamos felrobbantani magát, minden cigányról, hogy hajlamos fát és színesfémet lopni – hiszen a tények azok, hogy a cigányság csak elenyésző része él bűnöző életmódot, ahogyan az iszlám hívői sem bombával a hasukra szerelve sétálgatnak szerte a világban.
A másik korrektségellenes sztereotípia még veszélyesebb, ezt ráadásul egyes baloldaliak és liberálisok is vallják. Eszerint a politikailag korrekt beszédmód akadályozza, hogy felszínre kerüljenek bizonyos problémák. Nem fogjuk kerülgetni a forró kását: ennek is klasszikus példája a Jobbik által – egyébként kizárólag politikai haszonszerzés céljából – felszínre hozott cigánybűnözés-kifejezés. Először is, nézzük meg, lett-e haszna annak, hogy a magyar politikai élet 2009-2010-ben a „cigánybűnözés” kifejezésétől volt hangos? Az égvilágon semmi. Néhány eszement sorozatgyilkos (valamiért ezt senkinek nem jutott eszébe „magyarbűnözésként”, de még „nácibűnözésként” sem aposztrofálni) megölt néhány ártatlan romát, köztük gyerekeket, csodálatos. Megalakult, majd feloszlott a magyar gárda, ahol néhányan pincérnek öltözve vezethetik le az életben felgyülemlett feszültségüket, mint Vona Gábor a vidéki kampánykörúton.
Születtek értelmes viták az ügyben? Dehogyis. Többségük megrekedt ott, hogy a „de most már ki kell mondani”, illetve a „nem lehet általánosítani” vagdalkoztak a végtelenségben. Szó volt arról, hogy milyen szociokulturális tényezők vezetnek – cigányoknál és nem cigányoknál egyaránt – bűnözéshez? Ugyan. Beszélt bárki is arról, hogy miközben az erőszakos bűncselekmények száma lassan két évtizedes trend szerint csökken Magyarországon, miért egyre rosszabb az emberek biztonságérzete? Dehogy. És arról szó volt, miért hagyja magára az állam Magyarország teljes vidékeit, hogy kiszolgáltatottságban érezzék magukat az emberek uzsorástól, közműszolgáltatótól, rendőrtől és piti bűnözőtől egyaránt? Közel sem.
A politikai korrektség hiánya nem a megoldáshoz visz közelebb, hanem a különböző csoportok elleni gyűlölethez. A korrektség túlkapásain szabad nevetni, az alapvető értékekeit viszont nem árt betartani – már ha a célunk nem a magukra hagyott, kiszolgáltatott emberek között rövid távon népszerűnek lenni, hanem egy élhetőbb országban létezni.
