Horn Gyula olyan politikus volt, talán mindmáig az utolsó, akinek „kisemberi” nagyságához kétség sem férhet. Ez kiválóan megmutatkozott a gyászszertartásán, ahol nemcsak barátai és párttársai, politikai ellenfelei és a nemzetközi politikai élet meghatározó alakjai, hanem rengeteg nem-híres, nem-politikus szimpatizáns is megjelent. Horn Gyula mindenkivel képes volt megértetni magát, ezért is kígyóztak a sorok hétfőn a Nemzeti Sírkertben.
Horn Gyula a rendszerváltás utáni Magyarország legjobb kormányzását valósította meg 1994 és 1998 között. Ilyennek kellene lennie, erről kellene szólnia a politikának: hogy minden politikus, aki kormányt alakít, azzal a felelősséggel vegye át az irányítást, hogy jobb állapotban adja át utódjának az országot, mint amilyenben elődjétől megkapta. Horn Gyula értette, hogy a politika nem értelmetlen konfliktusok felvállalásáról szól. Ez nem azt jelenti, hogy amikor harcolni kellett, ne tudott volna ügyesen taktikázni – kifejezett örömét is lelte az efféle harcokban. De kizárólag akkor vállalt fel konfliktust, ha arra az országnak szüksége volt. Micsoda különbség ez a mostani, lépten-nyomon háborús retorikát alkalmazó és légszörnyek ellen harcoló politikai kurzushoz képest!
Horn Gyula tudta, mi kell ahhoz, hogy egy ország fejlődjön. Ezért vállalt fel még népszerűtlen intézkedéseket is, hogy aztán utódja – akit történetesen Orbán Viktornak hívtak – ennek pozitív hatásaiból évekig éljen. De óriási különbség volt utódjaihoz, különösen a 2010-től hivatalba lépett szegényellenes kormányhoz képest az, hogy még nehéz időszakban is a kisemberek iránti szolidaritás vezérelte. Nem hagyta az út szélén a legelesettebbeket, és főbenjáró bűnnek tartotta volna, ha egy kormány a szegényeket, a szegénységet bünteti.
Utódai, különösen azok, akik vereséget szenvedtek tőle 1994-ben, tanulhattak volna Horn Gyula felfogásából, kormányzati gyakorlatából. Ehelyett 2010 óta agresszív, fölösleges konfliktusokat generáló, szegényellenes, a szolidaritást hírből sem ismerő kormányzástól szenvednek a magyarok, egy olyan kormányzástól, amely külföldön és belföldön egyaránt csak ellenségeket lát lehetséges szövetségesek és képviselni kívánt állampolgárok helyett.
A Horn-jelenség kiveszett a magyar politikából, pedig annak, aki sikerrel és valóban az emberek érdekében próbálja meg kormányozni ezt az országot, pontosan tudnia kell, hogy ezt a politikát szükséges újra visszahozni Magyarországra. Horn Gyula pártjának tagjaként azt gondolom, ez a felelőssége a baloldalnak: hogy egyszerre tudja képviselni a fejlődés és szolidaritás eszméit.
Nehéz dolgunk lesz. Egyrészt azért, mert a jobboldal, ha el is veszti a 2014-es választásokat, biztosan nem vesz példát arról a Hornról, aki az 1998-as vereség után háttérbe vonult, és nem akarta felforgatni az országot. Másrészt pedig azért, mert amíg Horn Gyula – és én ezt tartom legnagyobb erényének – egy autoriter rendszer tagjából vált belföldön és külföldön egyaránt elismert, meggyőződéses demokratává, addig legfőbb politikai ellenfele éppen ellenkező pályát fut be. Horn Gyula pedig már nincsen köztünk, hogy ettől az őt egyébként tisztelő Orbánt óva intse.
Küzdelmes időket élünk: gazdasági, társadalmi, demokratikus válság van Magyarországon. Ilyen időkben demokratának maradni és konszenzust keresni nehezebb, mint autoriter vezetőként politikai háborút folytatni. Mégis ezt kell tennünk. Az MSZP-nek és vezetőjének, Mesterházy Attilának a legnagyobb kihívás az lesz, hogy minden körülmények között a konszenzust és a legdemokratikusabb megoldásokat válassza.