Orbán Viktor moszkvai látogatásáról, az orosz-magyar diplomáciai kapcsolatok jelentőségéről különböző találgatások láttak napvilágot a sajtóban. Volt, aki pénzszerzési akcióról, volt, aki energia-befektetésről írt, néhányan emelkedő, mások hanyatló Oroszországot emlegettek. És főként azt, hogy az Orbán feladta a saját elvet.
A helyzet azonban ennél is sokkal bonyolultabb és súlyosabb. Először is hibás dolog Oroszországot hanyatló birodalomnak feltételezni. Az oroszok továbbra is komoly hatalmi tényezőt jelentenek Európában, az orosz üzleti kapcsolatok fejlesztésétől elzárkózni teljes ostobaság lenne – már csak azért is, mert Magyarország energiafüggősége okán ki van szolgáltatva az orosz nyersanyagoknak. Ebből ugyanakkor nem következik, hogy ne jelentene nemzetbiztonsági kockázatot, ha minden hatástanulmány nélkül odadobjuk az oroszoknak a paksi atomerőmű új blokkjait. Az 1500-3000 milliárd forintos tétel egy Oroszország méretű államnak meg sem kottyan, a Magyaroknak viszont az évi összes állami költés 10-20 százaléka. Cserébe viszont olyan befolyást szerezhetnek az országban, amit nyugatias értékrendű, de akár a független nemzetállamokban gondolkodó – Orbán ugye ezt szokta hangsúlyozni magáról – ember nem nyújt oda aranytálcán senkinek. Lehet, hogy az oroszok a legjobb partnerek atomerőmű-építés ügyben, de a hűtlen kezelés minősített esete lenne az, ha ezt egy személy, Orbán Viktor minden megalapozó tanulmány nélkül, Putyin dolgozószobájának homályában döntené el.
Érdemes elgondolkodni arról is, mennyi értelme van a paksi beruházásnak. Ezt pusztán szakmai alapon kellene megközelíteni, ezért tartjuk kétszer is végiggondolandó ötletnek a Bajnai Gordon által legutóbb újramelegített népszavazás-ötletet a paksi bővítésről. Hiába ért valaki gazdasághoz, politikához, az ország többsége se energetikai, se pedig nemzetbiztonsági szakértő. Ez tehát egy olyan kérdés, amit tényleg a szakembereknek kell értékelniük, a politikusoknak meg dönteni róla. Kockázat pedig van egy pár. Például az amerikai palagáz-technika, a szomszédos országok megújulói, amelyek olcsóbbá tehetik az energiát a térségben, mint ahogyan mi termelnénk. Aztán van egy erőteljes korrupciós kockázat. A beruházás költségeit ugyanis 1500-3000 milliárd forintra teszik. Ha Simicska Lajos holnap kitalálja, hogy az atomerőmű-építéshez is ért (nyilván szándékos a túlzás, de értjük, miről van szó), akkor könnyen lehet, hogy valakik száz-, vagy akár ezermilliárdos tételben folyatják majd el a közpénzt. Ez pedig nem tréfa. A harmadik kockázat pedig a már említett orosz befolyás.
A Fidesz viszont, úgy látszik, teljesen elkötelezett a bővítés mellett. Lehet, hogy ők úgy számoltak, a beruházás megéri. Ugyanakkor, ha valamitől kifejezetten tartunk, az, hogy Orbánék nem szakmai szempontok alapján döntöttek, hanem vagy a beruházás mérete kecsegtető a korrupcióban érdekeltek számára, vagy nem látnak más lehetőséget pénzszerzésre, mint az oroszok zsebének megnyitását – és momentán ezt, mármint a paksi befolyásszerzést tudták Putyinnak ígérni cserébe. És hát örülnek, hogy nem kellett az IMF-hez és az Európai Bizottsághoz fordulni pénzért, mert ők a demokratikus szabadságjogok megerősítését kérték volna (ők sem angyalok, tehát: többek közt) Orbán Viktortól, míg Putyintól ilyesmit kérni finoman szólva is képmutatás lenne.
Csakhogy ez veszélyes biznisz. Az Európai Uniónak ugyanis érdeke Magyarország leszakadásának megakadályozása, Oroszországnak ez lényegében teljesen mindegy, amíg fizetni tudunk az energiahordozóként. Meg ezek a fent említett jogállami keretek és szabadságjogok sem teljesen lényegtelenek, mondhatni, hogy ezek hiánya miatt csinált rendszerváltást anno egy csapat lelkes és okos fiatal, többek között Orbán Viktor. Hogy a lelkesedésből fásult cinizmus, az észből a racionalitás hiánya, a tisztaságból pedig az önérdek mindenek felettisége lett, az jól leírja, hová vezet huszonhárom év egy párt élén – valódi kontroll nélkül.
