Meglehetősen terméketlen az a vita, amit a pártok és oktatásügyi szakértőik azóta folytatnak egymással a médiában, hogy kiderült: a 15 éves magyar diákok minden kompetenciaterületen rontottak, és alulmúlták az OECD-országok átlageredményeit a 2012-es PISA-felmérésen.
A Fidesz és az ellenzéki pártok egymásra mutogatása, és a felelősség kölcsönöselhárítása egyáltalán nem meglepő: az MSZP szerint a Fidesz kormányzása „tudásválságot hozott”, az Együtt-PM szerint „Orbánék magukra hagyták a gyerekeinket”, a Fidesz pedig az egészet elüti annyival, hogy a „balliberális iskolarendszer” elbukott. Az LMP a mindkét féltől való távolságtartást azzal a rendkívül „ügyes” stratégiával oldotta meg, hogy egyszerre ostorozta „a jelenkor Hoffmann-i ámokfutását” és „a korábbi időszak balliberális oktatáspolitikáját”. Hoffmann Rózsa pedig önigazolásként élte meg a rossz eredményeket, szerinte ugyanis ez azt támasztja alá, hogy „a köznevelés megújítása nem tűrt halasztást”.
A fideszes nyilatkozatoknak csak az egyik komoly hiányossága az, hogy akár egy automatizált pártközlemény-generátorral is gyárthatták volna azokat, ennél azonban súlyosabb, hogy már a minimális önreflexióig (a probléma okainak felismeréséig) sem jutnak el, nemhogy a lehangoló eredmények javítására vonatkozó javaslatokkal állnának elő.
A témában elhangzott eddigi egyetlen értékelhető nyilatkozat Csapó Benőtől, a PISA Igazgató Tanácsának magyar tagjától és egyben alelnökétől származik, aki a Népszabadságnak elmondta: a természettudományos oktatással 15 éve baj van (bár a legtöbbet nem ebben, hanem matekban rontottuk), mivel a tanagyag inkoherens és érthetetlen a diákok számára, akik emiatt inkább memorizálják, mintsem megérteni próbálják azt. Sőt, Csapó Benő volt az egyetlen, aki valami megoldásfélét is felvillantott: szerinte növelni kell a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülését, előbbit legalább a diplomás fizetések átlagáig.
A pedagógusok fizetése több kormányzati cikluson átívelve tragikusan alacsony, és ezen az idén szeptembertől érvényes bértábla sem tudott érdemben javítani. Az a nettó 207 ezer forint, amit ma egy 40 (!) év tapasztalattal és egyetemi diplomával rendelkező pedagógus megkereshet, még mindig kevesebb, mint amit egy pályakezdő kaphat bármelyik multi customer service részlegén. Nyilvánvaló, hogy a két munka társadalmi hasznosságát és az ahhoz szükséges szakértelmet (amely utóbbi esetben a nyelvtudásban merül ki) nem lehet összemérni. De ha már a társadalmi hasznosság szempontjából összemérhető pozícióknál tartunk, egy rezidens is ennek másfélszeresét keresheti meg, igaz, szakvizsga után neki is szégyellni valóan alacsony szintre zuhan a fizetése.
A kérdés tehát az, miért várnánk egy súlyosan és krónikusan alulfinaszírozott rendszertől, hogy jó eredményeket produkáljon? Erre válaszként kezd terjedni az a Pokorni Zoltán által is népszerűsített toposz, hogy „kis pénzből is lehet nagy focit csinálni”, aminek alátámasztására általában a lengyel közoktatás sikeres fejlesztését hozzák fel példaként. Ez azonban tévedés. 100 és 110 ezer közötti kezdőfizetés mellett nem várható el egy ágazattól, hogy minőségjavulást mutasson fel. Éppen ez a rendszer egyik komoly buktatója: a pálya nem vonzza a tehetséges fiatalokat, a tanári szakokra való bejutás példátlanul könnyű, így nem feltétlenül rátermett, motiválatlan szakemberek fogják meghatározni gyermekeink első, az oktatási rendszerrel kapcsolatos tapasztalatait.
A másik komolyan aggályos terület a kompetencia alapú fejlesztések leállítását, és azok részben ideologikus tartalmakkal való felváltása, amelynek eklatáns példája a botrányos minőségű tankönyvekkel butító erkölcstan (amely elfogadhatatlan alternatíva a sokak számára érthető okból szintén nem vonzó hittannal szemben).
Ha tehát meg akarják óvni a gyerekeiket attól, hogy motiválatlan és közepes képességekkel bíró pedagógusok neveljék őket egy központilag meghatározott, életszerűtlen tanterv alapján, amely ráadásul elhanyagolja a valós életben használható kompetenciáik fejlesztését, akkor beírathatják őket egy magániskolába, amivel teljesen elzárják őket a társadalmi realitásoktól, egyben lemondanak arról a hitről, hogy az iskola a társadalmi különbségek mérséklésének egyik leghatékonyabb eszköze lehet. Így tesz például Pokorni Zoltán, a parlament oktatási és tudományos bizottságának elnöke is. Ezt azonban mi, itt a baloldalon nem szeretnénk. Ezért bízunk abban, hogy a következő ciklusok valamelyikében olyan politikai erők kerülnek hatalomra, amelyek a méltányos, egalitárius, minőség-orientált és megfelelően finanszírozott közoktatást fogják képviselni. Mert most a társadalomban egyre többen gondolják azt, hogy: „Az én gyerekemet? Ide? Soha!”
