Gyurcsány Ferenc jelenleg politika helyett sátrazik. Nem vonjuk kétségbe, hogy rossz, sőt, önfeláldozó dolog éhségsztrájkolni a parlament előtt, ahogy azt sem, hogy a választási regisztráció ellen kiállni minden demokratikus politikusnak kötelessége, akinek kicsit is fontosabb a szegények, fiatalok vagy a politika iránt kevésbé érdeklődők véleménye is. De ez rossz harc, rossz eszközzel, ráadásul az eredményesség legcsekélyebb esélye nélkül. Ezt Gyurcsány maga ismerte el: „ha felgyújtanám magam, az sem érdekelné a kormányt”. Ami igaz, bármit is mondjon a jelenlegi hatalom erkölcsi színvonaláról. De akkor minek ez a heroikus, önfeláldozó küzdelem? Csak nem azért, hogy a médiában úgy tűnjön fel, mint aki heroikusan és önfeláldozó módon küzd? Dehogynem. Gyurcsány (nem először) olyan háborút vív, amiben nem látszik az ellenség, és még az eszközei is morálisan megkérdőjelezhetők.

De a volt kormányfő nincs ezzel egyedül. Az elmúlt két évben a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor annyi háborút vívott, hogy talán már meg sem lehet számolni. Volt ellenség az MSZP, az elmúltnyolcév, a labanc politika, a spekuláns, az államadósság, az IMF, ami aztán „saját bankunk” lett, hogy aztán megint ellenség legyen, Európa és a külföld. Valahol az utóbbi két-három témánál rekedt meg Orbán Viktor, amikor – vélhetően Habony Árpád hathatós segítségével – rájött, hogy saját kormányzásának katasztrofális eredménytelenségét több mint két év után már a legfanatikusabb hívők előtt sem menő az előző ciklusra fogni. Mondhatnánk persze, hogy ezekkel az álháborúkkal Orbán – ahogyan Gyurcsány Ferenc is – kizárólag magának árt, de ez sajnos nem így van. Egyik oldalon sem.

Gyurcsány ugyanis fontosabbnak tartja, hogy az ország leggusztustalanabb televíziós személyiségének (Hajdú Péter) műsorában jelentse be, „két férfi és egy nő” szivárogtatta ki az őszödi beszédet, újabb vizes lepedőt húzva az MSZP-re, arra a pártra, amellyel többek között ellenzéki összefogást sürget. Magamutogatásban jeleskedik pártépítés helyett, holott egy ellenzéki párt elnökének nem az önsanyargatás a dolga, hanem az, hogy saját eszközeivel – amelyből egyébként nincsen kevés, még ha törvények elfogadtatását nem is tudja megakadályozni – küzdjön a fennálló rendszer ellen. Gyurcsány Ferenc nem kubai börtönrab, aki éhségsztrájkra szorulna sorsának javítása érdekében, hanem egy párt vezetője. Ennek megfelelően kéne viselkednie is.

Orbán Viktor álháborúi persze még többet ártanak az országnak. Amikor csak megszólal, esik a forint, komoly károkat okozva ezzel több millió magyar devizahitelesnek. A gazdasági szabadságharc lassan több pénzbe került, mint amennyiből egy valódi szabadságharcot – ne adja az ég – le lehetett volna folytatni. Mindennek pedig egyetlen célja, hogy a Fidesz első emberének ne kelljen szembenéznie saját kormányzóképtelenségével, azzal, hogy lassan két és fél éve nem csinált mást hatalmon, mint rombolt bármely területen, amihez csak hozzáért. És sajnos elég sok területhez hozzáért.

Az álháborúk vívásának alternatívája nem ördöngösség: a köddel való hadakozás helyett lehetne hatékonyan, értelmesen politizálni. Gyurcsánynak pártot kellene építenie vagdalkozás helyett, Orbánnak pedig végre kitessékelni a minisztérium kapuján Matolcsyt és saját légvárait, majd elkezdeni menteni, ami menthető.